A Digitális állampolgárság konferencián, amely 2013. október 26-án került megszervezésre az ELTE PPK ITOK kutatócsoportja bemutatta a modellt, amely Ribble-féle digitális állampolgárság modelljéből indult ki és az egyes részek beépítésével, valamint továbbépítésével jött létre – ITOK digitális állampolgárság modellt (Ollé és mtsai, 2013.), valamint az erre épülő empirikus kutatását.
A számos figyelemre méltó eredmény mellett, számomra a generációs elmélet újabb megkérdőjelezése, immár statisztikai eredményekkel alátámasztva. Marc Prensky 2001-ben publikált tanulmánya Digitális bennszülöttek és digitális bevándorlók címmel (angolul, magyarul), habár az elmélet helyességének kivizsgálása nem történt meg elég alapossággal, sokan fogadták, fogadják el alapigazságként, meghatározta az emberek gondolkodását, viszonyulását az IKT eszközök alkalmazásának tekintetében. Amellett, hogy valóban érdekes elmélkedni a szerző által felvázolt problémán, elsősorban hogy hogyan taníthatják a digitális bevándorlók a digitális bennszülötteket, nagyon sokszor úgy érzem, hogy ürügyként szolgál ez a generációs elmélet az informatika tanításának közoktatásban tapasztalt alacsony hatékonyságára (én úgyis bevándorló vagyok – mire tanítsam meg a bennszülötteket, akik egérrel a kezükben cseperedtek fel – kifogássor).
Prensky elméletére visszatérve és ennek túlhaladását két feltételezés köré tudnám csoportosítani:
- Az elmélet már a keletkezésekor sem volt helytálló és valójában egy vakvágányra terelte a közvéleményt
- Az IKT eszközök, de elsősorban a szoftveres támogatás is sokat fejlődött és eljutott egy olyan szintre, amikor a hatékonyság elsősorban a személyes motivációs és a ráfordított idő és energia, nem az előzetes ismeretek, függvénye (gondoljunk csak a soros programozástól induló és a “fogd és vidd” módszerig eljutó felhasználóbarát felületekre). Ide tartozik még az IKT eszközök elérhetővé válása is.
Eközben eltelt több mint 10 év és a szakadék nagyobb lett, nem a digitális bennszülöttek és a bevándorlók között, hanem konkrét lépések mellett döntő felhasználók és az ettől teljesen elzárkózó, ma már technofób kategóriába tartozó állampolgárok között. Habár a “nem tudom” mellett a “nincs időm rá” kifogás erősödik meg. Mindezt figyelembe véve újra azt tudom hangsúlyozni (az oktatásban begyűjtött tapasztalataimból kiindulva), hogy a hatékonyság (munkavégzés) és a szakmai fejlődés az IKT eszközök megkerülésével szinte a lehetetlen.
Mindezt aláhúzva, el kell mondani, hogy a helyzet távolról sem olyan idillikus, mint ezt Prensky felvázolta a digitális bennszülöttek körében. Ha megfigyeljük a megalkotott modellt, világossá válik, hogy szülőként, vagy pedagógusként, bőven akad teendő a helyes tartalom- és időmenedzsmenttől kezdve a biztonságos internethasználaton át, a digitális lábnyom fontosságának tudatosításától egészen a helyes eszköz alkalmazásig, nem elhanyagolva az informatikai kompetenciafejlesztést sem.
Gyakorló pedagógusként és a Prensky tanulmány ismeretében én is azt tapasztalom, hogy a bennszülött/bevándorló kategória a mai diákok tanuláshoz való viszonyában nem jelent egyfajta “felmentést”. Nap mint nap tapasztalom, hogy az a fajta informatikai profizmus, amit a bennszülött lét sugall, valójában nem létezik. A napi több óra lógás az interneten nem valódi információéhségből táplálkozik, hanem valójában a személyes kapcsolatok és kommunikáció eltorzulását mutatja. Ráadásul a szülők, akik gyakran nem tudják a technikai változásokat követni, tévesen valódi informatikai tudásként azonosítják csemetéjük viselkedését.
Mit takar valójában ez az ál-informatikai tudás? A közösségi portálok gyakran ellenőrizhetetlen oldalainak látogatását. Közben a tényleges tudás kincs, ami nincs…..
Igen, gyakran én is így érzem, hogy az internetezés gyakran már a TV nézés passzivitásába degradálódik le, produktivitás és a reprodukálható tudás nélkül. Mindez azért sajnálatos, mert sokkal többet, sokkal interaktívabbat és sokkal produktívabbat foglal(hatna) magába ez a folyamat.